Magyarországon már kevesen emlékeznek rá, de a "nyugati" világban igazi történelmi mérföldkőként tartják számon a 10 éve, 1999. November 30-an Seattleben lezajlott eseményeket. A WTO ellenes tömegmegmozdulást sokan az alternatív-globálizációs mozgalom "születésnapjaként" tisztelik, és méltán, hiszen Amerika a vietnami háború elleni tiltakozások óta nem látott ehhez hasonló demonstrációt. A 60-80 ezer fős tiltakozás nem csak méreteiben volt felrázó, hanem összetételében is, hiszen hosszú idő óta először jött létre az ún. "szivárvány koalíció", hosszú ideje először találtak egymásra a különböző progresszív (elsősorban környezeti és fogyasztóvédő) civil szervezetek, alternatív vallási csoportok, diák szervezetek, szakszervezetek és társadalomkritikus mozgalmak. 

A célpont

A WTO (World Trade Organization, azaz a Kereskedelemi Világszervezet) 1995. január 1-jén jött létre, hogy felváltsa az 1947-ben megkötött GATT-ot (General Agreement on Tarriffs and Trade) azaz az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményt. Szemben a GATT-al, amely gyakorlatilag egy az egyes országok közötti üzleti szerződés volt, a multilaterális WTO önálló jogi személyként tevékenykedett (tevékenykedik) azzal a fő céllal, hogy liberalizálja a nemzetközi kereskedelmet. Ennek fő eszköze az úgynevezett tarifális kereskedelmi akadályok (vámok, exporttámogatások) és a nem tarifális kereskedelmi akadályok (beviteli engedélyek) fokozatos lebontása, végső soron megszüntetése. Míg a hivatalos PR szerint a Kereskedelemi Világszervezet mindezt a szabad-kereskedelem legfőbb védelmezőjeként, és az összemberi jólét eléréséért teszi, kritikusai a WTO-ban látják a doktriner neoliberális gazdaságpolitika zászlóshajóját, mely nemes elvek leple alatt szűk gazdasági lobbiknak kíván törvényi úton megágyazni. Bár a WTO-nak igen sok tagországa van (ma már 153), és elvileg többségi szavazással, illetve konszenzuálisan dönt, napirendjét 1999-ben (és sokak szerint ma is) egyértelműen a leggazdagabb országok, azon belül is az ún. QUAD, azaz a "négyek" (az Egyesült Államok, az Európai Unió, Japán, és Kanada) határozzák meg.

A város

Miért pont Seattle? A város kiválasztása mellett három fő érv szólt. Egyfelől egy olyan nagyváros kellett, amelynek infrastruktúrája képes befogadni egy olyan gigarendezvényt, mint a WTO Miniszteri Csúcstalálkozója, ahol a résztvevő tárgyaló-delegációk puszta létszáma már önmagában is figyelemreméltó, nem is beszélve az "érdeklődőkről" (pl. a 3000 akkreditált újságíróról.) Ugyanakkor kifejezetten kerülni akarták a hagyományos progresszív-kozmopolita "tiltakozó-városokat", mint például New York, Chicago, vagy San Fransisco. (Seatlle mellett az alternatív helyszín Honolulu lett volna.) Végül, de semmiképpen sem utolsó sorban, az akkori amerikai elnök, Bill Clinton nagy "vívmányaként" a miniszteri találkozó finanszírozását több lábra kívántak állítani, és olyan várost kerestek, ahol hagyományosan szívesen látják az "üzleti támogatókat".  Az üzleti oldalról, a ko-finanszírozást Phil Condit  (a Boeing akkori vezérigazgatója) és maga Bill Gates vezete. (A Microsoftnak és más informatikai óriásoknak, pl. a Nintendo, vagy a Concur Technologiesnak központja a Seattle-től nem mesze fekvő Richmondban található.) Utólag visszatekintve, az állami, illetve üzleti finanszírozást összemosó PP- konstrukció csak olaj volt a tűzre, hisz nagyon is plasztikusan megjelenítette, hogy a multinacionális óriásoknak mennyire meghatározó a szerepük a WTO működésében.

A Seattle-i Csata

 A tiltakozás tényét és tétjét nem rejtették véka alá. A demonstrálók célja egyértelműen a WTO csúcs megnehezítése, megzavarása volt.  A tüntetőket azonban egyáltalán nem vették komolyan. A New York Times a tehetetlen lúzerek Noé-bárkájának titulálta a tiltakozók koalícióját, mely fejlődés-ellenes kivonulókból, protekcionista szakszervezetisekből, és a 60-as évek iránt nosztalgiázó juppikból állt össze. Nagyot tévedtek!

Kora reggel, már virradat előtt több ezer fiatal jelent meg a rendezvénynek helyszínt adó Washington State Convention and Trade Center melletti Paramount Theatre előtt, ahol egy olyan "élőláncot" hoztak létre, amely gyakorlatilag áthatolhatatlan volt.  Nagyon is fegyelmezett csoportok helyezkedtek el a város "stratégiai pontjain"  ahol blokkolhatták a szállodák és a konferencia központ közötti közlekedési útvonalakat.  Mivel a résztvevők nem tudtak a helyszínre menni, a megnyitót kénytelenek voltak lemondani, s a város történetében először a polgármester behívta a Nemzeti Gárdát. Délre már több mint 50 ezer tüntető volt az utcákon.

A több ezer gárdista figyelmeztetés nélkül könnygázt és ideggázt vetett be, a gumilövedékeket használó egyenruhások koncepció nélkül, gyakorlatilag találomra kezdték el az oszlatást, mely tömeges és túlnyomó részt teljesen indokolatlan letartoztatásokhoz vezetett. Ekkor elszabadult a pokol, és elkezdődtek az agresszív események is. A média természetesen ezekre összpontosított, létrehozva egy olyan hamis képi-narratívát (amely azóta is él) egyenlőségjelet téve az alter-globalista tüntetők és a huligánok között. 

Odabent

A kongresszusi központban, a WTO „ügyintézői” próbálták figyelmen kívül hagyni az utcai eseményeket, ám a nézetkülönbségek nem csak odakint voltak élesek. A globális Dél, azaz a fejlődő államok képviselői felháborodtak azon, hogy az ígéretekkel ellentétben, a fejlett Észak (azaz a legtehetősebb államok) nem voltak hajlandók a Észak-Dél ellentéteket napirendre venni. A „négyek” tárgyalócsoportja, több száz! ügyvéddel, lobbistával és üzletemberrel kiegészülve próbálták csitítani a kedélyeket, de eredménytelenül. Végül Pápua Új Guinea kereskedelmi minisztere,  Michael Maue kimondta azt, ami amúgy is ott volt a levegőben: “Az utcán tüntetők tulajdonképpen a világ csendes többségét képviselik.” Késő este Bill Clinton felhívta Charlene Barshefskyt az Egyesült Államok Kereskedelmi Főtárgyalóját, és utasította, hogy fújják le a csúcstalálkozót. A hír futótűzként terjedt, az alulról jövő tiltakozó mozgalom elérte a célját.  

Seattle után

A seattlei események annyira megrázóak voltak, hogy hosszú ideig a WTO feloszlatásáról beszéltek, ám a „szabadkereskedelem” élharcosai nyilván nem hagyták ennyiben a dolgot. Először a már létező kereskedelmi szerződések (például a NAFTA) kibővítésén kezdtek dolgozni, aztán – amikor 2004-ben ez is elbukott – visszatértek a fejlődő országokkal kötendő „kölcsönös előnyökre építő” bilaterális megállapodásokhoz. Seattle óta majd minden WTO összejövetelt „odakint” tömegtüntetések kísérnek, míg „odabent” a fejlődő világ országai igyekeznek (több-kevesebb sikerrel) jobban megszervezni érdekei képviseletét. Ott ahol ez a két dimenzió találkozik (pl. a 2003-as miniszteri csúcson, melyet a mexikói Cancunban tartottak) általában sikerül feltartóztatni a  WTO mindent, minden áron liberalizálni és privatizálni akaró gépezetét.

Seattle szülöttei

Ami azonban sokkal fontosabb, mint az egyes WTO-s csaták konkrét kimenetele, hogy 10 évvel a seattlei események után, az akkori szórványos „anti-globalista” csoportokból mára már egy összefüggően cselekvő nemzetközi „alter-globalista” mozgalom lett.  A „Children of Seattle” nagyon sokat tanultak az akkori csatákból, és ez távolról sem kizárólag a demonstrációs kultúrát érinti. Seattleben létrejött egy olyan hálózati együttműködés, mely azóta nem csak hogy jelen van a különböző tiltakozó megmozdulásokon, végigkísérve a gazdasági globalizáció vezér-intézményeinek (WTO, Világbank, Valutaalap, G7, majd G8 csúcsok) rendezvényeit, hanem maga is megteremtette a saját és sajátos találkozási, tanácskozási pontjait (pl. Társadalmi Világfórumok), sőt a médiatorzulásokat kivédendő, létrehozta saját független média hálózatát is, az Indymediát. Hűen sokszínűségéhez, a szivárvány koalíció, olyan szerteágazó témákban tud együttesen megnyilvánulni, mint az iraki háború elleni megmozdulások, vagy a fejlődő világ országainak adósság-elengedése, vagy a globális felmelegedés.  Az elmúlt 10 évben a globális színtéren válságok sorozata (az élelmiszer-válság, az energia-válság, a pénzügyi-válság) jelezte, hogy a Seattleben ostorozott neoliberális gazdasági logika fenntarthatatlan és hosszútávon működésképtelen.  10 évet kellett várni azonban arra, hogy amit akkor és ott kizárólag a politika és a média által marginalizát "lázadók" mondtak ki, azt ma már a tudományos és politikai elit szájából is hallani lehessen: változtatni kell!

Aki a bővebb tudományosabb elemzéseket szereti, azoknak ajánlom Scheiring Gábor legújabb írását a Politikatudományi szemlébena Mozgalomról. Úgy látszik a seattleben elindult folyamat, már az akadémikus szférába is beszivárgott.:)

Aki könnyenfogyasztaható kultúrtermékekre vágyik a témában, annak ajánlom a Battle in Seattle című limoviet.

Voloumen/ DemNet elektronikus hírlevele